Tóbiás mélyen előre hajolva, éppen a cipőjét húzta, amikor hirtelen gyanús suhogást hallott. Mielőtt azonban ebből bármiféle következtetést levonhatott volna, a fenekén csattant a felismerést segítő ütés. Tornászokat és műkorcsolyázó bajnokokat megszégyenítő, villámgyors és a különleges testhelyzetből adódó bonyolult félfordulattal kezdte a merénylet okának feltérképezését. Bal kezét a fájó pontra tapasztva, az ijedtségtől és a fájdalomtól kidülledt szemekkel és bosszúvágytól vörösödő fejjel meredt támadójára.
– Gyí, lovacskám, ügess szépen! – csilingelte Emőke vidáman és kezében valami fura tárgyat lóbált.
Aztán bátyja arckifejezését fürkészve, hirtelen arcára fagyott a mosoly. Korábbi tapasztalatai egyértelműen arra intették, hogy ilyen esetben nincs helye a tárgyalóasztalnak, azonnal el kell húzni a csíkot a helyszínről. Így aztán az ügetésből nem lett semmi. Helyette eszeveszett vágtába kezdett a kinevezett ló és alkalmi lovasa. A hajsza az előszobában kezdődött, aztán a konyhában folytatódott, később átterjedt az egész lakásra, majd a kislány egy huszáros rohammal kitört az ajtón az udvarra, kitágítva ezzel a menekülés lehetőségét. Mikor Tóbiás leginkább indián harci kiáltásokra emlékeztető üvöltése alábbhagyott és egy bokor hosszas kerülgetése során Emőke némi lélegzetvételhez jutott, elérkezettnek látta a kislány az időt, hogy ismertesse tettének indítékát, az előzmények rövid összefoglalásával.
– Ez a lovaglópálcám, apa vette, mert a hétvégén megyünk lovagolni!
Erre Tóbiásnak hirtelen földbe gyökerezett a lába. Felhagyott az üldözéssel, szívébe a bosszúvágy helyett lassan visszafészkelődött a testvéri szeretet.
Emőke először nem akart hinni a szemének, csapdát sejtve, bizalmatlanul pislogott bátyjára és betartotta a meneküléshez szükséges távolságot. Aztán rájött, hogy immár alaptalan az óvatosság, elmúlt a veszély, s ettől kezdve szentül hitte, hogy a lovaglópálca átváltozott varázspálcává. E meggyőződésétől még az a tény sem tudta eltántorítani, hogy a kapun éppen belépő nagyit nem sikerült sem tündérkisasszonnyá, sem ismert mesehőssé változtatnia a pálcával. Pedig apa időnként utalt a nagyi mesebeli voltára, hiszen egyszer boszorkánynak, máskor vasorrú banyának titulálta, s azzal vádolta, hogy úgy alszik egész nap, mint Csipkerózsika.
Tóbiás egyik nagy álma látszott megvalósulni a lovaglással. Minden gondolatát lekötötte a lelki felkészülés. A hetet végtelenül hosszúra nyújtotta a várakozás, mely soha nem tapasztalt izgalmat szőtt az iskolával terhes hétköznapokba. Tanulmányi eredményének alakulása a legsúlyosabb katasztrófákra emlékeztetett. Annyi elégtelent gyűjtött egyetlen hét leforgása alatt, amennyit más átlagos tanuló nyolc év alatt sem képes összeszedni. Pedig ő készült, minden órára. Igaz, hogy mindig csak a lóból.
Bármiből kérdezték, mindig csak a lóról beszélt. Minden órán és mindenről a ló jutott eszébe. Matek dolgozatában például a törtek összeadása helyett csak annyit írt: egy lónak négy lába van, két lónak nyolc. Fizikaórán Archimédeszről az jutott eszébe, hogy a vízbe mártott ló súlya ötszáz kiló. Rajórán a leggyakoribb lószínekkel pingálta tele a lapot, magyarból csak a ló-kezdetű szavakat volt hajlandó leírni és elolvasni. A tornaórán csak a lólengést gyakorolta. Biológiából hiába tanulták a tyúkot és a galambot, Tóbiás csak a lóra emlékezett, legfeljebb a lódarázs, a lótetű és a csikóhal nevének hallatán kapta fel egy pillanatra a fejét. Mikor a folyosón és az osztályteremben is csak a sakkban szokásos lóugrásokkal közlekedett, betelt a pohár: az osztályfőnök feladta a küzdelmet és egy nyolcszázhetvenöt oldalas feljegyzés kíséretében átadta Tóbiást az igazgatónak. A direktornő alaposan kikérdezte a srácot, majd hirtelen támadt egy ötlete. Felhívta egykori tanítványát, a város egyik lovardájának főlovászát.
Tóbiás mindezekről a dolgokról valójában tudomást sem vett. Csendben üldögélt az igazgatónő irodájában és a zsebébe gyömöszölt szénacsomót csipegette és olykor bekapott hozzá egy-egy szem zabot. A főlovász erős lószag kíséretében érkezett, s ez felvillanyozta Tóbiást. A lovak nagymestere azonnal átlátta a helyzetet, szakszerűen felkantározta a fiút és a lószállítóval a lovardába szállította. Ott kötőféket adott rá, beállította az istállóba és egy nagy tál abrakot tett elé.
A szülők megérkezése visszatérítette Tóbiást a valóságba, s egyetlen mozdulattal ledobta Emőkét, aki bátyja kiszolgáltatott helyzetét felmérve, máris a fiú hátán fészkelődött.
Elérkezett végre a nagy nap. Irány a tanya! A kétnapos túra előtti egészséges izgalom lengte át a Bodza utca 13. lakóit. Apa kikísérte a közjegyzőt, akit azért hivatott, hogy végrendeletét letétbe helyezze. Utána érkezett a biztosító ügynöke, akivel tizenhat kiegészítő balesetbiztosítást kötött, különös tekintettel a váratlan eseményekre. Azután a kérdő tekintetekre válaszul közölte:
– A lovaglás veszélyes sport, de túl lehet élni! A magyarság erre a legjobb példa, hiszen végig lóháton jöttünk Ázsiából…
– Egészen a Bodza utcáig? – kérdezte Emőke kikerekedő szemekkel.
– Hát persze, kicsim – mondta apa, az elérzékenyüléstől párás tekintettel és felemelte magához, majd puszit nyomott Ubul ábrázatára. Könnyáztatta szemeinek elhomályosodása miatt ugyanis összetévesztve a bokszert kislányával. A kutya ezután rosszat sejtve elviharzott a kert leghátsó zugába és csak hetek múlva merészkedett elő.
A lovarda az ország másik végében volt, így alaposan megfáradva érkeztek oda. Anya nagyot nyújtózva kászálódott ki a kocsiból, majd kijelentette:
– Akkor lépjünk a tettek mezejére!
Ez nála általában annak a bizonyos kétbetűs mellékhelyiségnek a hosszú idejű megszállását jelezte. Apa szerint a törökök százötven éves megszállása csak röpke álom volt ahhoz képest, amit anya a toaletten képes eltölteni. Ezúttal azonban mellékhelyiségről szó sem volt: anya ugyanis sokáig visszatartott és mostanra túlcsorduló lószeretetétől vezérelve célba vette a közelben legelésző lovakat és orkánszerűen odaviharzott a legelsőhöz. Baráti szándékát jelezve, szerette volna megsimogatni a szépséges négylábút, az ember nemes és kitartó társát.
– A másik végét! – kiabálta Tóbiás rosszat sejtve, teli torokból, de már késő volt.
Anyát valamicskével a csípője alatt érte a rúgás, melynek következtében a cirkusz kupolájában lengő artisták látványára emlékeztető szép nagy ívben repült át a mező felett és a karám mellett békésen legelésző póni hátán ért lovat.
– Az a pacika az enyém! – vágtatott oda sértődötten és zokogva Emőke.
Ugyanis ebben az isten háta mögötti lovardában az volt a szokás, hogy a két-három évente idetévedő turistának már ideérkezése előtt ráfestették a nevét a neki szánt lóra. Sőt a falusi turizmus jegyében fogant ötletként a tanya egyetlen tehenét is kipingálták Tóbiásék érkezésének örömére. A Milka-tehén lila színét ugyan nem sikerült tökéletesen eltalálni, de nem is az volt a cél, hiszen Riskának hívták a négylábú tejüzemet.
Emőke tehát nem szívelte anyát az ő kis pónija hátán, ezért odaérve, nemes egyszerűséggel lelökte alélt édesanyját a lóról.
Ekkorra már a házigazda lovasgazda is odaért, és előkerült az épület mögötti hatalmas rekettyésben rejtőzködő mentőautó is. A lovasbalesetekre specializálódott mentődoki megvizsgálta anyát és kijelentette: lórúgást szőrivel. A kérdő tekinteteket látva elmagyarázta:
– Mielőbb ültessék lóra anyát, de ne nyeregbe, csak úgy szőrén ülje meg a paripát, s akkor biztosan összeforrnak a feltehetően több helyütt eltört bordák.
Mikor ezek után apa megkérdőjelezte a doki szaktudását és az orvosi egyetem elvégzését firtatta, a mentős sértődötten távozott, mondván: sok lovarda van még a környéken, sok a dolga, mindenütt ma érkeznek az új vendégek…
A gazda fura figura volt. Mániákusan imádta a pusztát, mindent arról nevezett el maga körül. A feleségét Pusztának becézte, s kijárta a hivatalokban, hogy Puszta névre keresztelhesse a gyerekeit, az anyósát és a postást. Az étlapon szereplő ételek is mind-mind Puszta menük voltak. A specialitás a pusztán nőtt kecske volt pusztán rizzsel vagy krumplival. A puszta féktelen szeretete az egyébként lírai alkatú lovasgazdából kihozta a verselés vágyát is: mondandójának nagy részét igyekezett rímekbe faragni.
– Fogadok, a környékben nekem van a legtöbb fogatom! – köszöntötte Tóbiásékat széles vigyorral a bajusza alatt. – Ráadásul nem is csak lovam van sok és jó, de állítom: nekem van a legtöbb állatom. Tájjellegű itt a kacsa, a puli, de még a lovászunk is, a Pali. Nyáron megkérem az asszonyt, az Icát, hajtsa ki a rétre a mangalicát. Télen lóhátról hógolyózhatod a gulyát, s átélhetsz itt megannyi pusztai csodát…
Tóbiás felmérése a lovaglás tárgyában egy nagy rakás trágyában végződött. Az illatos masszából kimászva megcélozta az istállót. Bemutatkozott a lovaknak, majd csatlakozott az eligazításhoz. Ekkor tájékoztatta őket a lovász, hogy reggel lesz a lovak személyre szóló kiosztása.
– Ez lesz a lovasítás – mondta, ügyelve, hogy némi szakszerűséget csepegtessen a népi kultúrától eltávolodott városiak fejébe.
A lovasítás azonban már az este megtörtént, ugyanis sötétedés után ellopták a család összes bőröndjét és lába kelt az autónak is. Érdekes módon apa annyira fel volt villanyozódva a lovak közelében, hogy nem is nagyon érdekelte, hogy autója szőrén-szálán eltűnt.
– Csak falta azt a méregdrága benzint! – indokolta szokatlan nyugodtságát. – Mennyivel jobb a ló! Egy kis abrak, aztán már jöhet is a vágta…
Anya idegeit jobban megviselte az autó elvesztése, hiszen benne volt a neszesszere, és a lovagláshoz vásárolt lilásrózsaszínű kobak, amely állítólag a legújabb divat az angol és német lovardákban. Még szerencse, hogy nem fért be a kocsiba a család erre az alkalomra vásárolt összes lovas ruházata. A teljes lovas ruhatár szállítására anya külön kamiont bérelt, amely másnap reggelre meg is érkezett. Apa az egészről semmit sem tudott, de most nem is érdekelte, olyan nyugalom szállta meg, annyira pihentető volt számára a tanyasi lét, hogy a tavalyi bécsi relaxációs kúra ehhez képest idegszaggató program volt. Bebújt a búbos kemencébe, etette a tyúkokat, este összeszedegette a tojást, megfejte a tehenet és a kecskét, megnyírta a környék összes birkáját és a nyáj őrzőjének puliját. Ez utóbbi miatt a juhász szégyenében kivándorolt Amerikába és onnan küldött egy év után köszönő képeslapot, amelyen megírta, hogy nekik köszönheti, hogy milliomos lett és az övé Texas állam legnagyobb tehenészete, juhászata és csupasz-puli tenyészete.
A lovaglás reggelén mindenki szakszerű lovas öltözékben feszítve jelent meg a lovász színe előtt. Anya ötpercenként szaladgált a kamionhoz és cserélgette a ruhát. Másfél óráig tartott, amíg kiválogatta az ezerháromszáznegyvenkét lovaglópálca közül azt, amelyik színében a legjobban megy a mályvarózsa és a nárcisz színét vegyítő nadrághoz és a pusztai ég kékjét megjelenő mellényhez.
Apa hozzáértést színlelve pattant a ló hátára, majd rögtön utána a másik oldalról próbálkozott. Így váltogatta késő délutánig a pozíciókat, mire végül sikerült a nyeregben maradnia. Akkorra viszont a nyerget leszorító hevedere lazult meg és a nyereg – apával együtt – átfordult és a ló hasa alá került. Ez kicsit felidegesítette a derék paripát, amely ifjú korában a lóversenypályák ördöge volt, s most bizonyította: száguldási vágya és sebessége csak nagyon kis mértékben kopott meg az itt töltött évek alatt. Ennek persze apa örült a legkevésbé, hiszen a ló hasa alatt körömszakadtáig kapaszkodva fejjel lefelé volt kénytelen szemlélni az elsuhanó puszta tájat. A puszta pacsirtadalos csendjét felverő segélykiáltásait még hallották egy ideig Tóbiásék, a későbbi történések azonban már csak a környékbeli tanyák lakóinak szájról szájra terjedő történeteiben maradt fenn az utókor számára.
Apa ezzel a korai szerencsétlenséggel szerencsésnek bizonyult, ugyanis megúszta a továbbiakat. Tóbiásék azonban végig csinálták a kiírt programot. A vágta a pusztán lóhalálában kötelező elem volt, a lóról esés viszont fakultatív alapon történt, de mindannyian kipróbálták. A délutáni csoportos eltévedés az iránytű használatának gyakorlását szolgálta volna, ha nem marad otthon valamennyi tájoló. Így viszont a kalandtúra elemei vegyültek a lovas túra békésnek tűnő programjába.
Vacsora előtt megtalálták apát egy bokor aljában feküdt és csak azt hajtogatta, hogy ilyen tökéletes kikapcsolódásra nem is számított. Azt nem lehetett tudni, hogy pontosan mire utal: a szellemi felfrissülésre, vagy a nyereg hevederének kikapcsolódására. Már csak Emőke hiányzott, de a vacsora előtt pár perccel ő is megérkezett a tábortűzhöz, teveháton. Furcsán néztek rá, ezért elmondta, hogy a környéken fellépő vándorcirkuszban cserélte el a pónit a barátságos kétpúpú tevére. A lovász erre kitépte az összes haját dühében és faképnél hagyta a családot. Tőle is körülbelül egy év múlva kaptak képeslapot: az egyik arab emírség főlovásza lett, hatalmas háremet tartott. És hálából sok-sok tevét, hiszen e nemes állatnak köszönheti élete jobbra fordulását.
– Ha még sokáig maradtak volna, talán kifogynak a pusztából a szakemberek! – méltatta vendégeinek rövidke működését a lovas tanya és vendégfogadó tulajdonosa.
Tóbiásnak feltűnt, hogy már nem beszél verses rigmusokban. Talán megfosztotta a városi népség lakhelyének, az ősi magyar pusztának a szeretetétől?
A vacsora mindenesetre jólesett. Szép nap volt. Lovaglás és babgulyás – buktával.
– Buktával dicsérjük a napot! – mondta végezetül a túravezető, s Tóbiásék meg is tették.
Estére jött értük a nagypapa, hogy hazavigye az autó nélkül maradt családot. Elég fura látvány volt, amikor talpig huszár egyenruhába öltözve, kiszállt a világoszöld Trabantból. Mikor látta, hogy ez az öltözék nem tájba illő, levetette az ő huszár édesapjától megörökölt egyenruhát és a Trabi csomagtartójából előbányászott egy eredeti bugaci csikós ruhát.
– Mit csodálkoztok? Ezt mindig magamnál hordom!
Jól állt neki. Ettől egyöntetűen mindenkinek leesett az álla.
– Most pedig, hol az a ló? – pásztázta körbe a pusztát szúrós szemmel az öreg csikós nagyapa. Egy szilaj ménen akadt meg a szeme. – Ne aggódjatok, lovon születtem!
Ez igaz lehet, gondolta Tóbiás és nagyapja görbe lábait nézte. Csakhogy az is igaz volt, hogy születése óta nem ült lovon az öreg huszárból lett csikós…
– Ez még hiányzott az életemből – mondta később a kórházban és megveregette Tóbiás vállát. A lányomnak, a te édesanyádnak, nem adhattam a huszár egyenruhát. Ha nagy leszel, a tiéd lesz.
– És a csikós ruha? – kérdezte izgatottan Tóbiás.
– Az is – mondta az öreg harcos nagyot ásítva és behunyta szemét. Álmában huszárként feszített a lovon és lobogó csikós ruhában vágtatott a végtelen pusztában. És úgy ülte a paripát, mint aki valóban lovon született…
BALOG LÁSZLÓ
