Lovasszellem: érkezik a kísértet lóháton?

LOVASSZELLEM

A huszárlaktanyában a lovardai kiképzés közben a kapitány magához szólítja az újoncot:
- Na, fiam, mondja meg, hogy mi az a lovasszellem?
Mire a huszár hosszas gondolkodás után kivágja magát:
- Alázatosan jelentem, kísértet lóháton.

Teljesítményközpontú világban élünk. Mindennapjaink részévé vált a rohanás. Kedvenc mondásaink egyike lett: nincs egy percem se. Elgépiesedik a világ, és a technikai fejlődés sohasem látott határokat ér el. Ez a kíméletlen harc a lovassportot sem kerülte el.
A követelményszínt növekedése a lovat és lovasát egyaránt érinti. Aki az élvonalban szeretne maradni, annak fel kell vennie a tempót, tíz vagy még annál is több lovat kell idomítania, kiképeznie. Csak az eredmény a fontos, minden pénzben kifejezhetővé vált. A lovassport felzárkózott a technikai sportágakhoz. Minden hét a rohanás jegyében telik. A hét minden napja felkészülés a következő versenyre. Hétvégén utazás, verseny, majd minden folytatódik ott, ahol abbamaradt. Lovainak berakjuk a jártatógépbe, ezzel is kímélve saját energiánkat és megóvva időnket. Kis vödröcskékben bekeverjük a különböző adalékanyagokat, elővesszük kegyszeres tartónkat, amiben csodaszerek sorakoznak, és lekezeljük lovunkat ott, ahol mi tartjuk jónak. De vajon lovunk is így szeretné, így akarná? Közben észre sem vesszük, hogy éppen azt veszítjük el, amiért az egészet elkezdtük. A ló és az ember és az ember közötti kapcsolat szellemiségét. Gondolkozzunk el! Ezt akartuk? Így helyes?
A lovasok között a barátság felületessé vált, csak az általánosság szintjére korlátozódik, hiszen mindenki az ellenfelet, a riválist látja a másikban. Ez a hétköznapjainkra is érvényes.
Hány kérdést teszünk fel egymásnak úgy, hogy meg sem várjuk a választ? Javítani kellene a lóval való kapcsolatunkon is. Mégpedig úgy, hogy ne a sporteszközünk legyen, hanem a társunk. Nem biztos, hogy eredményesebbek leszünk, ha több tucat lovat lovagolunk. A mennyiség leggyakrabban a minőség rovására megy. Ezt már más is megállapította előttem, számtalan esetben. A türelmet, a szakértelmet, a szellemi adottságit nem pótolhatja semmi. Bármilyen erőszakos módszernél eredményesebb, ha lovunkat képességének megfelelő türelemmel készítjük fel a feladatra. A személyes bizalomra épített kapcsolat lehet az igazán célravezető.
A ló igenis társa tud lenni a gazdának! Így biztosabb és rövidebb idő alatt juthatunk el oda, ahová talán már sokan nem is kívánkoznak. Lovaink is szeretnek versenyezni, bennük is van küzdőszellem, győzni akarás, ha mindez párosul a veleszületett tehetséggel, akkor sem biztos, hogy klasszis válik belőlük. Mégpedig azért, mert meghatározó, hogy hová születtek vagy vásárolták őket, és ott megvan-e a hiányzó emberi tényező, hogy társakká válhassanak. Mindez nagyon ritkán és kivételes esetekben adatik meg, de akkor a siker mindent elsöprő lesz.
Egyre gyakrabban látni a versenyeken olyan lovasokat, akiket csak a győzelem és az azzal járó pénzjutalom hajt. Gyakran durvaság és felelőtlen vakmerőség árán próbálják megszerezni júdáspénzüket társuk elárulásával. A versenyeken való megjelenés néhol már színi előadássá változott. Egyre nagyobb hangsúlyt kap, kinek milyen kamionja, lova, nyerge és egyéb kütyüje van, úgy tűnik, ez lett a fontos. Természetesen ezeket mind meg lehet vásárolni, de a kulturált szakértelmet nem adják pénzért! Jó lenne, ha a drágán vett lovakkal együtt azt is meg lehetne venni, hogy nem trágár módon beszélve képezzék az ifjúságot a melegítőpályán a lovaglás tudományára.
Sok a tehetséges, jó érzékkel megáldott lovas, aki szülei támogatásával külföldi lovas tapasztalatra is szert tett. Ez valóban örömre ad okot. Itt adódik a következő probléma! Ezek a fiatalok úgy érzik, hogy már mindent tudnak és tévedhetetlenek. Rögtön oktatónak képzelik magukat, miközben fogalmuk sincs, hogy annak a lónak, amelyiken ülnek, mi a származása, rosszabb esetben még a nevét sem tudják. Szakkönyvet még soha nem vettek a kezükbe, és nincsenek tisztába az alapvető lovas etikai szabályokkal. Tudásuk, mint a közmondás, szájhagyomány útján terjed. A bárolás, a pártaszél leforrázása, esetleg a ló oldalának fűrészlappal történő érzékennyé tétele viszont ismeretes számukra, és követendő példának tekintik. Esetleges sikertelenségükért rögtön a lovat okolják, és máris új csodafegyvert vesznek elő zablaarzenáljukból. Mindezek után, ha továbbra sincs eredmény, megválnak lovuktól, egy menő nyereg fele áráért. Farizeus módjára előadást tartanak a csikónevelésről, a legelőről, a szabadságról. Miközben saját lovaikat árammal csapatják, ha nem kellő tempóban haladnak a jártatógépben. Ők maguk pedig soha nem tenyésztettek, csikót sem neveltek.
Ne szégyelljünk tanulni, olvasni! Bátran kérdezzünk azoktól az idős szakemberektől, akik a lovaglás tudományát akkor sajátították el, amikor az embernek még valóban a ló volt a legfontosabb társa.
Gondolkodjunk el és szálljunk magunkba, hogy az elkövetkezendő évtizedek lovasszelleme ne csak egy kísértet legyen lóháton.
Ifj. Márkos Attila, (2003)