Kengyel

A nyereg tartozéka, ebbe teszi a lábát a lovas lovaglás közben. A kengyel igen régi találmány; ezt is, mint a nyeregdeszkás nyerget Belső-Ázsiában, valamelyik lovas-nomád nép találta fel, és a népvándorlás során terjedt el mind a Távol-Ketelen, mind Európában, korát nem ismerjük. Kötélből, szíjból, fából és csontból egyaránt készíthettek kengyelt. A hortobágyi pásztorok pl. még a századforduló táján is használtak fakengyelt. A legrégibb fémkengyel-töredék (az i. sz. 2. sz.-ból) egy hun sírból (Dulga-Ul, K-Mongólia) került elő.

A kengyel igen fontos része a nyeregnek, ez teszi lehetővé a hosszú időn át történő lovaglást, a sebes vágtát, a nyeregből folytatott harcot, vadászatot, a lóról való eredményes nyilazást is. A kengyelt a hunok már biztosan használták, de úgy látszik, hogy nem ők, hanem az avarok terjesztették el Európában. A honfoglaló magyarok hátaslovain elmaradhatatlan volt a kengyel, neve is már honfoglalás előtti finnugor eredetű szavunk. A kengyel, amióta fémből való változatait ismerjük, mindig alkalmazkodott a lovas lábbelijéhez. A puha talpú lábbelikhez széles talpallójú, kerekded formájú kengyel volt a megfelelő. A kemény talpú lábbelikhez pedig sík talpallóval készültek. És hogy télen ne fázzon a lovas lába, báránybőrrel vonták be a kengyelt, vagy kengyelbundát húztak a lábbelire. Az útonjáró ember – kivált a középkorban, de egészen a 17. sz. végéig – leginkább lovon járt. Szekéren csak a nők és papok közlekedtek. És hogy a lóról való eséskor ne történjék szerencsétlenség, jó bőre méretezték a kengyelt, nehogy a lovas lába fennakadjon

A kengyel a nyeregről jobbról és balról lelógó, állítható bőrszíjakra szerelt lábtartó. Ezzel egyrészt a lovas fölléphet a nyeregbe, másrészt lovaglás közben lábbal tarthatja magát. Kényelmi szerepe mellett az a nagy jelentősége, hogy kengyelben állva sokkal nagyobb mozgástere van a harcoló lovas felsőtestének, mint nélküle.

Története: I. e. 200 táján (esetleg már 500 körül) Indiában jelennek meg olyan kötélhurkok, amelyekbe a mezitlábas lovas a nagylábujját illesztheti bele a lóra szállás megkönnyítésére. Nyilvánvaló módon ez csak ott terjedhetett el, ahol mezítláb lehetett lovagolni. Ezután Ázsia északibb, hidegebb vidékein terjedt el, és alakja módosult. Ekkor már nemcsak egy lábujj fért bele, hanem a lovas teljes lábfeje, lábbelije. Európában először a szkíták, majd a hunok használták. A 8. században egész Európában elterjedt. A honfoglalás kori magyarok hátrafelé íjazó taktikájához nélkülözhetetlen kellék volt.

A kengyel eredetileg készülhetett kötélből, szíjból, fából és csontból, később egyre inkább a fém kengyel terjed el. Ez lehet vas, réz, újabban alumínum, esetleg bőrrel bevonva. De mai napig használatos és kapható fakengyel is.

A nyereg fontos tartozéka a róla két oldalt lelógó kengyel, amelyben a lovas talpa nyugszik. Erős, a lovas súlyát megtartó kengyelszíj kell hozzá, amit a nyereg két oldalára kapcsolhatnak. A csatra járó kengyelszíjak hosszát könnyen, a lovas igénye szerint lehet szabályozni, hosszabbra vagy rövidebbre venni. A kengyel nem nélkülözhetetlen kelléke a lovaglásnak, a szkíták még nem ismerték. Előzménye a szíjkengyel, a bőrszíj két végén formált hurok, amit csak átvetettek a nyereg fölött. Belső-Ázsiában az i. e. 2-1. században a szíjkengyel már gyakori lehetett. Az i. sz. 4. századi kínai lószobrokon is látható szíjkengyel. A kötél- és szíjkengyel egyes formáit a magyar népi kultúra napjainkig megőrizte (például Átány). Eredetileg ezt a formát, a szíj- vagy kötélgúzst, a ló hátáról lelógó állatbőrt nevezte meg az ugor kori előzmények alapján az ősmagyar korban képzett kengyel szavunk is.

A tárgytörténet következő állomása a fakengyel volt. Fakengyelt a sztyeppei népek az időszámításunk kezdete óta használnak. Maradványai 6-7. századi sírleletekből is előkerültek, s egyes népeknél a 20. századig használatban maradtak (U. Kőhalmi K. 1972: 91; Tagán G. 1938: 226). Előbb csak a kengyel füleit, majd az egész tárgyat készítették vasból, s a vaskengyel az 5-6. században világhódító útnak indult. A népvándorlás révén terjedt el a Távol-Keleten (Kína, Korea, Japán) és Európában. Földrészünkön valószínűleg az avarok terjesztették el. Mindenesetre a bizánciak először a 6. században láttak kengyelt, mégpedig az avar követek lovain.

A honfoglaló magyarok a kengyelt szintén a nyereg elülső részén, közvetlenül az első kápa mögött függesztették fel, de a magyar kengyel formája eltért az avarétól. A hosszú fülű avar és a körte formájú magyar kengyelek csak abban egyeztek meg, hogy talprészük hajlított volt. Az avar és a puha talpú magyar lábbelikhez a széles talpallójú, kerekded formájú kengyel felelt meg. Kemény talpú csizmákhoz viszont sík talpallóval készült kengyel kellett. A fémkengyelt mindig a lovasok lábbelidivatjá-hoz igazították a kovácsok.

Parasztságunk 17-18. századi kengyeltípusai között megtalálható az ősi, körte alakú kengyel éppúgy, mint a 18. század második felében elterjedő, egyenes talpallójú, nyugati kengyelforma. A nyugati kengyeldivatot a nemesség a 16-17. században kezdte utánozni, akkoriban vált szét parasztság és nemesség útja a kengyeltípusok használatában. Fakengyelt a honfoglaló magyarság még általában használt; vaskengyelét is annak formáját utánozva alakította. Parasztságunk azonban - különösen Erdélyben - továbbra is ragaszkodott a fakengyelhez egész a 20. század elejéig. A hortobágyi pásztorok szintén használták a századforduló tájékán. Különösen télen volt előnyös, mert a fakengyel nem vált csúszóssá a fagyban, s nem hűtötte a lábat úgy, mint a hideg vas. Télen, hogy ne fázzon a lovas lába, a vaskengyelt báránybőrrel vonták be vagy kengyelbundát húztak a lábbelijére. A kengyelt általában jó bőre méretezték, nehogy a lovas lába fennakadjon, ha leesett a lóról vagy hátasa felbukott vele az úton.