kappel edit

– Lovas famíliából származik?
– Tudtommal senki nem rendelkezett ilyen múlttal a családban, igaz, édesapámék szőlőjében láttam lovakat szántani, de a meghatározó élmény egy május 1-jéhez fűződik: 6-7 éves lehettem, felültem egy ló hátára, s akkor eldőlt minden. Szinte már másnap menni kellett lovasiskolába. Később foglalkoztam díjlovaglással, díjugratással, militaryval és vadászlovaglással. Olaszországban és Írországban is dolgoztam, ott lehetőségem volt olyan edzőktől tanulni, amilyenekkel idehaza nem gyakran találkozni.
– Miért jött haza?
– Erősen kötődöm a lovakhoz, s mindig komoly érzelmi válságot éltem át, ha elkerültek tőlem. Ezért döntöttem úgy, hogy hazajövök, s felhagyok a lovaglással. Informatikával foglalkoztam a General Electric európai helpdeskjének vezetőjeként. Az élet aztán úgy hozta, hogy a főnököm, aki magyar származású, de cseh állampolgár, Amerikában kapott állást, ám úgy gondolta, nem viszi magával lovát, s én foglalkoztam az állattal. Ekkor szép lassan elfordultam a munkámtól, majd egy takarmányozási cégnél dolgoztam, így kerültem kapcsolatba a szilvásváradi ménesgazdasággal. Előbb fogatlovak előképzésével, majd fiatal mének kipróbálásával foglalkoztam, végül a takarmányipar helyett újra teljes erővel ezzel kezdtem foglalkozni. Jelenleg a ménesgazdaság szerződéses partnereként dolgozom – lassan 10 éve – lókiképzőként és lovasedzőként, bár az informatika is jelen van az életemben: én csinálom a honlapjukat.
– Sokan ismerik szabadidomító bemutatóit. Hogyan került kapcsolatba ezzel a világgal?
– Egyszer problémáim akadtak egy kancával, s a lovas társak, edzők különféle fenyítő eszközöket javasoltak. Biztos voltam benne, hogy az nem lehet jó út, ezért más irányt kerestem. Itthon akkoriban ez nehezen ment, Ausztriában ismerkedtem meg az alapokkal, könyvekből, DVD-kből tanultam. A módszer etológián, a ló természetrajzán alapul, de a részleteket nem lehet papírról elsajátítani. Szeretet, türelem és empátia szükséges hozzá. Olyan, mint az ABC, először szavakat tanulunk, aztán mondatokká fűzzük őket. Előbb egy-egy mozdulatot ismerünk meg, aztán reagálni a másikra, s végül születik egy dal vagy vers..., ki  hogyan látja.
– Ez bizonyára nem hétköznapi időbeosztást kíván...
– Valóban, hiszen a ló 365 napos elfoglaltságot jelent az évben, hosszú időre nem lehet magára hagyni. Szerencsére a családom rendkívül odaadó és megértő, az én programomhoz igazítják a sajátjukat. Ritkák a hétvégi összejövetelek, hiszen a bemutatók általában éppen az ilyen napokra esnek. Kikapcsolódásként is olyan helyekre látogatok, ahol a lovas kultúrát ismerhetem meg, de a sport is elengedhetetlen: szeretek például hegyet mászni.
– Miként értesült az elismerésről?
– Először egy rövid értesítő levelet kaptam, hogy elfogadom-e a díjat. Az igazat megvallva nem nagyon értettem, aztán jött egy bővebb tájékoztató, majd beszéltem Dallos Andorral, az Állami Ménesgazdaság Szilvásvárad vezetőjével, aki természetesen tudott róla, de addig titokban tartotta. Persze, jó érzés volt. Az elismeréseket látja-hallja az ember, s a nagy nevekre felkapja a fejét, de bevallom: soha nem gondoltam volna, hogy egy hétköznapi emberre is odafigyelnek. Természetesen jól esett, s egyfajta biztatást, megerősítést is jelent, hogy jó úton járok.
Pócsik Attila
Heves Megyi Hírlap
2013. szeptember 9.