Ha lovakat látok, feltolulnak az emlékek

Sokszor elszálltam így

Balczó András számára a mai napig szép emlék a lovak barátsága. Erről szól a kivételes tehetségű egykori sprotoló alábbi önvallomás.

A háború alatt, pontosan 1944–45 fordulóján Nyíregyházán éltünk, és onnan egy 10-12 kilométernyire lévő tanyára mentünk szüleimmel, édesanyám, édesapám, két testvérem és én. Ott, a tanyán a családnak volt egy csikaja, tehát lova és kiscsikó, és nekem, a hatéves gyereknek az volt a sirámom, hogy vigyük haza, vigyük magunkkal ezt a csikót, mert nekem nagyon tetszett, és nagyon vonzódtam hozzá. Kérdezték a szüleim:
- De hát, Bandikám, hová tegyük azt a lovat ott benn Nyíregyházán?
Én azt mondtam:
- Tartsuk a fürdőkádban.
Nagy nevetés volt persze. Aztán tizennégy, tizenöt éves korom határán, tizenöt éves koromban a nyíregyházi metodista papnak a fia barátom volt, most is az. Lómániás gyereknek született, hároméves kora óta csak lovakkal foglalkozott, csak azt rajzolta, mai napig is csak lovakkal foglalkozik. Ment mindenhová, ahol lóval találkozhatott, simogatta, lapogatta, ha lehetett, felkapaszkodott rá, és hát ment ő és mentem én is, és ugyanígy felkapaszkodtam a ló hátára és volt vonzódás, kialakult a vonzódás a lovak iránt.
Nyíregyháza környékén, a közelében volt egy fedeztető állomás, ahol tíz mén állt, a környékbeli gazdák oda hozták a kancáikat befedeztetni. Oda kijártunk a barátommal, dolgoztunk, segítettünk, kitrágyáztunk, bealmoztunk, etettünk, itattunk, lovat pucoltunk és ennek ellenében lovagolhattunk. Rendszeresen jártam oda lovagolni tizennyolc éves koromig.
Öttusázás szándékával Budapestre kerülve végleg szoros lett a lovakkal a kapcsolatom. Általában hetente három lovas edzés volt, kedd, csütörtök, szombat, mindig belovagoltunk egy lovat ilyen alkalmakkor. De aztán sűrűbb lovaglási akcióim is voltak, amikor mindennap három lovat lovagoltam be. A lovaglás nekem soha nem volt munka, hanem mindig kikapcsolódás, élvezet, gyönyör, szórakozás, azzal együtt, hogy sérülésekkel is járt a lovaglás, a versenyzés.
1956-ban még olyan volt az öttusában a lovaglás, hogy nem leverhető akadályt kellett átugrani, hanem fix akadályokat. Hosszú, 3-4000 méter hosszú pálya, azon sok fix akadály, és nem lehetett leverni a rudat, hanem ha baj volt, akkor repült a ló is meg a lovas is. Én nagyon sokszor elszálltam így. Akkortájt, de lehet, hogy később sem, félelemérzet nem volt bennem. Mivel a versenyt időre kellett futni. Előre, mint a töltény…! Bizony sok bukás származott belőle, kulcscsontom eltörött, könyökcsontom eltörött, bordáim törtek, apróbb agyrázkódások előfordultak, de az, hogy ne folytassam az öttusát vagy emiatt szakadjak el a lovaglástól, az soha nem vetődött fel bennem.
Aztán 1978 januárjától 1983 őszéig mint belovagló tevékenykedtem az öttusaistállónál, ami azt jelenti, hogy napi öt lovat kellett belovagolnom (belovagló az, aki a lovakat az edzésre és versenyzésre alkalmassá lovagolja). Ez is olyan munka volt nekem, ami öröm, mert lóval kellett foglalkozni, lovagolni kellett. 1983-ban az öttusasporttal felhagytam. Illetve már korábban a sportvezetés szakított énvelem. Tíz évig hiába vártam, hátha olyan feladatot kapok az öttusasportban, ami által helyemen lehetek. Vártam, de hiába, hogy versenyzésem után talán alkalmaznak olyan munkakörben, ahol valóban hasznomat vehetik. Mivel se párttag nem voltam, se más módon nem gazsuláltam, nem nyertem alkalmazást szövetségi kapitány tisztségben, hogy a sportágban szükségeset megcsinálhassam. Abbahagytam a várakozást, és a belovagló állásomat is feladtam. Azóta nincsen számottevő kapcsolatom a lovakkal. Ha lovakat látok, feltolulnak az emlékek, de fájdalmas nosztalgiaérzés nincs bennem.

• Forrás: napkut.hu
• 2008. május-június