Vitéz Márkos Attila története: Gyuri legendája

Gyurit huszár tiszttársától, a kor neves lovas sportemberétől, Lakos Bertalan századostól vette apám, a Haller téren, százhúsz pengőért., ami akkoriban elég nagy pénz volt. A Haller téri vásár, a hatalmas ló- és takarmánypiac a főváros érdekes színfoltja volt. Luxus hátasokat és kocsilovakat, igás és egyéb lovakat kínáltak a neves lókereskedő dinasztiák tagjai, lókupecek és közvetítők. Gyuri lovunk tehát innen került hozzánk. Pej volt, jegytelen. Származása rejtélyes, valószínűleg valamilyen hucul keverék lehetett, esetleg welsh-hucul keverék, de a tarpán is észlelhető volt megjelenésében. Magassága a póni és a kisló között lehetett. Érdekes jelenség volt, igazi egyéniség. A legérdekesebb a szeme volt. Tekintetéből enyhe lenézés, irónia, ravaszság sugárzott, nem rosszindulat, de nem is jóság. Valami ilyesmi: na, gyerekek, majd én megmutatom nektek, hogy ki vagyok!

Amikor Gyuri hozzánk került már benne volt a felnőtt korban, hat-nyolc éves lehetett. Mindent tűrt, amíg neki is tetszett a dolog, mindenbe belement és jó humora volt. Tudott felemelt lábbal kérni, combnyomásra két térdre ereszkedni. Fülével jelezte nemtetszését, de sohasem rúgott vagy harapott. Elnéző, ám ravasz pajtásunk volt. Ezen kívül nagy szabaduló művész: nem létezett olyan kötőfék, amelyből ki ne tudott volna bújni, sem olyan bog, hurok, amit ki nem oldozott volna, sem retesz vagy kilincs. Amikor elszabadult, féktelen jókedvvel nyargalászott, földig bedőlve a kanyarban. Mikor meg akartuk fogni, kéjesen leste, ahogy közeledünk a kötőfékhez, megvárta míg majdnem elérjük, s akkor az utolsó centimétereknél elugrott néhány méterre és sandán figyelve várta a következő próbálkozást. Kétségkívül szórakozott velünk.

-----

Még kicsi voltam, mikor Gyuri családtag lett nálunk. Tulajdonképpen a bátyám kapta, mert én még kicsi volta. Apám Drégelypalánkon szolgált. A laktanyában laktunk, családos tiszti lakásban. A laktanya zárt, hangulatos közösség volt, világháborút kiszolgált zsoldos katonák, tiszthelyettesek, nőtlen és családos tisztek, gyerekek közössége. Gyakorlatozó és vonuló katonák, lovak, kutyák, szekerek, takarmány kazlak, katonai felszerelések sokasága. Fölöttünk a nógrádi dombok, Drégely vára, a Szondy kápolna. Előttünk az Ipoly s híddal és a csehszlovák határőrséggel.

Gyuri Drégelypalánkon is megcsinálta a maga kis mókáját. Egy reggel éktelen csaholást csaptak a járőrkutyák, majd láthatóvá vált az istállóknál Gyuri rajcsúrozása. Úszott utána a kioldott kötőfékszár, nyomában a lovász katona, akivel Gyuri futtában packázott. Aztán gondolt egyet a ló, felvágta a farkát, a kapusorompóhoz nyargalt, átvágott a kapkodó fegyveres őrségen és nekilódult az Ipoly híd felé. A csehszlovák határőrség sem tudott mit tenni, kiabáltak, hadonásztak, de Gyuri mit sem törődve velük, átvágtatott a hídon és máris a Felvidéken volt. Mindenki tanácstalanul állt, a határsértő ló messzire viharzott. A túloldalon is ismerték Gyurit, kiabálták a nevét, de ő fittyet hányt mindenre és mindenkire. Elképedt katonaság a határ mindkét oldalán. Bizonyára sokan már diplomáciai bonyodalomtól tartottak: határincidens, jegyzékváltás és egyebek. Valakik azonban megelőzték a bajt, elkapták Gyurit az ipolysági úton és visszavezették a határsorompóhoz. Egyszeriben mindkét oldalon feloldódott a feszültség, nagy öröm és derültség fogadta a lovat. A cseh katonák átadták a dezertőrt a magyaroknak, majd egy kis parolázás után Gyuri visszakerült a laktanyába.

------

Drégelypalánkon láttam először lóhalált. Gyakran jártunk vendégségbe egy idős, elszegényedő nógrádi dzsentri családhoz. Valaha gazdagok voltak, de földjeik lassan elúsztak és elvesztették malmaikat is. Egyetlen fiúk kivándorolt Amerikába. Tőlünk messze laktak, ezért mindig kocsist küldtek értünk. szép hintójuk volt, libériás kocsis és két szép öreg szürke lipicai. egy alkalommal szintén beküldték értünk a fogatot. A két ló idegesen piaffolva várakozott a kocsi előtt, laza száron és istrángon, egy centit sem lépve előre. Így ültünk fel, én a bakra a kocsis mellé. mert szerettem nézni, ahogy a lovak rakják a hátsó lábukat. A kocsis indított, s ekkor a nyerges öreg helyben felugrott és abban a pillanatban holtan rogyott össze a rúd alá. Nem mentünk sehová. Megsirattam az öreg szürkét.

Nemsokára egy ködös reggel kimentünk a drégelypalánki  kis állomásra. Vagy tízen lehettünk, s egy kis cigánybanda, cimbalommal. Mondták: a Farkas fiú most elmegy Amerikába. Mikor befutott a kis vicinális, mindenki sírt. Búcsúzkodtak, ölelkeztek. A fiú még kihajolva integetett. A cigányok húzták: "Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország, gyönyörűbb, mint a nagyvilág". Aztán az öreg szülők zokogása elnyomta a muzsikát. Ekkor értettem meg, milyen az, amikor valaki örökre elmegy.

------

Gyuri a barátunk volt és egyben az ellenségünk is. Sokszor leestünk róla, számtalanszor kitolt velünk. Egyszer futószáron leestem és az egyik lábam beszorult a kengyelbe, s azon lógtam, kezem elérte a földet. A fejem körül láttam a vágtázó lábak, paták kalimpálását. Aztán végül megállt a ló. Apám megdicsért, és rögtön vissza kellett ülnöm Gyuri hátára, aki persze öt perc múlva ismét ledobott.

Piliscsabán már jól tudtam lovagolni. Klotildligeten laktunk, távol a piliscsabai katonai tábortól. Szép vadregényes vidék volt, akárcsak Erdély, ahol apai és anyai nagyszüleim és rokonaim laktak. Klotildligeten laktak Vilmos bácsiék. Nagy Vilmos akkoriban vezérkari ezredes volt, később honvédelmi miniszter lett. Szép két lova volt, nyereg alatt és kocsiban is jártak. Vilmos bácsi sokat beszélgetett velünk. Egyszer megkérdezte tőlem: mi leszek, ha nagy leszek. Biztos arra számított, rávágom: katona vagy pilóta. Én azonban egy kis gondolkodás után azt válaszoltam: télen kocsis, nyáron pásztor. Lett erre nagy kacagás, olyan, hogy egészen zavarba jöttem. Erre részletesebben kifejtettem az okot. Elmondtam, hogy télen a kocsis meleg bundában, kucsmában, kesztyűben, pokrócban, szép hintóban szép lovakat hajt; a pásztor pedig nyáron ledőlve a fűre, napfénnyel süttetheti magát és nézegetheti a legelésző nyájat. Vilmos bácsiéknál ezután szállóigévé vált a válaszom, mivel igazi, frappáns székely megfogalmazásnak tartották. Egyébként lehetett némi látnoki képességem, ugyanis a Rákosi időkben sajnos teljesült a gyerekkori vágyam.

------

Gyuri végig kísérte ifjúságomat és vándorlásainkat Szekszárdon, Érsekújváron át egészen Komáromig. Kalandjaim is mind hozzá kapcsolódnak. Egyik legemlékezetesebb talán az érsekújvári eset.

Egy verőfényes májusi napon elindultam Gyurival lovagolni. Édesanyámnak megígértem, hogy időben megjövök. Ebből azonban nem lett semmi. A szép időben ötletszerűen lovagoltam, míg egyszer csak elértem a Nyitra hídjához. Itt az az ötletem támadt, hogy megpróbálok átgázolni a Nyitrán, ezért lemásztattam a töltésen, bele a folyóba. Már lábtőig benne voltam, amikor Gyuri szokása szerint elkezdett kaparni és locsolni az elejével. Hiába pálcáztam, sarkantyúztam, lassan beleroskadt a vízbe. A nadrágom, csizmám rögtön elázott, mire ki tudtam honi a vízből és eredeti tervemet feladva, a hídon mentem át. A túlsó parton nagy erdőség volt, ahová nagy számban vonultak a gyalogosok, biciklisek és fogatosok. Kiderült, majálist rendeznek, szólt a zene, énekeltek, ettek-ittak és szórakoztak az emberek. Gyurival együtt szívesen fogadtak, kínáltak minket mindenféle finomsággal. Estefelé járt az idő, mikor belém hasított a felismerés: biztosan várnak rám, hiszen már reggel eljöttem otthonról. Elköszöntem és vidáman hazafelé lovagoltam. Elképzeltem, mennyire örülnek majd, ha mindezt elmesélem. Ehhez képest egy idő után rossz előérzetem támadt, lelkiismeret-furdalást éreztem. Kocogásra fogtam Gyurit, mintha így behozhatnám a kínos késést. Útközben hazafelé járőrbe botlottam, aki szótlanul mellém szegődött. Akkor már éreztem, hogy nagy a baj. A lakásunk ajtajában egy rendkívül morc tüzér alezredes fogadott, aki a lakásunk egyik szobájába kísért és alig türtőztetve magát, előszedett. Elmondta, hogy meggondolatlanságommal milyen nagy bajt okoztam. Dél óta lovas és gyalogos őrjáratok keresnek. Többen láttak lóval úsztatni a folyón, úgy vélték, belefulladtam. Mások látni vélték, hogy a ló elragadott és biztosan árokba buktam. Apám most is keres, otthonunk telefonos főhadiszállás. Anyám elállíthatatlan sírógörcsöt kapott, most is orvos kezeli. Ekkor döbbentem rá, hogy milyen felfordulást okoztam. Sírva meséltem el, hogy mi történt valójában. A zord alezredes egyre derűsebb tekintettel hallgatta elmondásomat, miközben arcvonásai változatlan szigort mutattak. Végezetül alaposan leszidott, de vigyázott arra, hogy ne sértse meg önérzetemet. Ugyanakkor elismerően nyilatkozott lovas teljesítményemről. A jelen lévő tisztekből álló "hadbíróság" végül megkegyelmezett és a főhadiszállás feloszlott. Ezután találkoztam a szüleimmel. Szegény édesanyám még sokáig nem tudott megszólalni a zokogástól. Később tudtam meg, hogy apám kérte meg társait a dorgálásra, mert úgy vélte, az idegen és tárgyilagos intelem többet ér és maradandóbb.

• Vitéz Márkos Attila

• A szerző édesapja, vitéz Márkos Albert ezredes, majd tábornok (1890-1979) székely határőr család sarja, két világháborút harcolt végig. Számos magas kitüntetés birtokosa. 1933-1944 között 12 családtag teljesített katonai szolgálatot, illetve készült a katonai hivatásra. Négy gyermeke szenvedélyes lovas volt, hat unokája és tizenhárom dédunokája szintén kapcsolatba került a lóval és a lovaglással.
• A Márkos családban tehát hosszú évtizedek óta a család minden sarja beleszületett a lovazásba. A Gyuri ló történetét elmesélő vitéz Márkos Attila is lovagolt együtt unokáival. Attila bácsi lószeretete tiszteletre méltó, a lovakkal és a lovaglással kapcsolatos tudása pedig lenyűgöző. Történetei kifogyhatatlanok, minden egyes lováról hosszú órákig tudott mesélni.  Fia, ifj.Márkos Attila a történelmi múltú komáromi lovarda tulajdonosa és az épületben működő Magyar Lovas Színház alapítója és vezetője. Az ő lovasoknak szóló írása, amely drámai jajkiáltás a türelmetlenség és a felületesség ellen, Szellemlovas címmel itt olvasható >>>

VISSZA  A LOVAS TÖRTÉNETEINK OLDALRA >>>