Az alábbiakban a székesfehérvári Pap János emlékezik édesapjára és annak Maros nevű hűséges lovára.
1944 novemberének elején, a Tiszántúl rohamos feladása miatt, az ottani csapatokat különböző helyekre, más-más egységekbe vezényelték, a Tisza mögé. A főhadnagy századával Sárospatak és Sátoraljaújhely között léptetett a huszárszázaddal.
Sátoraljaújhely előtt, a lankás Zemplén délkeleti oldalán enyhe domb kapaszkodik az erdő felé. Onnan a város lóháton már csak egy-két óra. Mikor is megjelent egy repülőgép-kötelék.
Ekkor már javában bombázta az országot az angol–amerikai légierő. A bombázóköteléket vadászgép kísérte. Az egyik pilóta észrevette a lovas századot. Rájuk repült és géppuskatüzet zúdított rájuk. A főhadnagy elordította magát: szétszóródni, irány az erdő! Mintegy 800 métert kellett megtenni, hogy elérjenek a fák védelmébe. De a vadászgép nem engedett: megfordult és szemből támadta a huszárokat.
A főhadnagy, hogy lássa, mi történik a századával, kicsit lemaradt.
A vadász rájött, hogy ő a vezető, csak őt vette célba. Szemberepülve géppuskatüzet zúdított rá. A főhadnagy rohamvágtába emelte a lovát. Egyszer csak érezte, hogy az arcába meleg folyadék csapódik, ami vörös volt. Egy másodperc töredékéig azt hitte, ő sérült meg.
Egy vágtaugrás, egy spriccelés.
Vér volt. De nem az övé. A lóé. A nyaki ütőerét sértette meg a lövedék. Ennek ellenére vágtatott tovább, és elérték az erdőt, mielőtt a repülő újra tüzelt volna. Ott a ló összerogyott és meghalt. Gyönyörű barna szemével, az utolsó lehelete előtt jelzett a főhadnagynak: „Gazdám, az életemet adtam érted. De megérdemelted, mert csodálatos gazdám voltál.”
Vágtatott az utolsó csepp véréig. Ha nem áldozza fel magát, az Apám nem marad életben. Ha ő nincs, én sem vagyok.
Szeretteimért már több gyertya ég. És mindig ég egy Marosért is, a bátor huszárhátasért.
- Pap János
- Székesfehérvár
