Az igazi lovas embert arról lehet megismerni, hogy bármit kérdez tőle az ember, hamarosan a négylábúkra tereli a szót. Ismerősöm is ilyen, meg sem próbálom, hogy a családról érdeklődjek, hiszen tudom, először úgyis a lovakról beszél. Nem mintha a család, a gyerekek nem lennének nagyon is fontosak számára, a sorrend azonban nála így alakult. Nem kedvtelésből, de még csak nem is szenvedélyből tart lovat. Egyszerűen ilyen életformára rendezkedett be. S nincs egyedül ebben a hazában, százával vannak. Én is sok olyan embert ismerek, akiről a külső szemlélő csak azt látja és úgy tudja, hogy a ló a hobbija.
De hobbi ez valójában? E kérdés kapcsán egy régi emlék tolakodik előtérbe. Jó harminc esztendeje a nyolcvanhat éves nagyapám félre hívott a közös ebéd után, hogy kérdezne valamit. Kicsit szégyenkezve tudatlansága miatt, vagy egyszerűen csak azért, hogy tőlem, a pelyhes állú sihedertől kér választ, feltette a kérdést:
- Mondd csak, mi a fene az a hobbi?
Új volt még ez a szó akkoriban, éppen csak ízlelgettük, s még jelentésének tartalmát sem volt könnyű megérteni, hiszen távoli volt a hazai tradíciótól az a berendezkedés és életforma, amelyben a hobbi fogalma kikristályosodott. Akkoriban még a szót sem magyarosítottuk, ipszilonnal írtuk.
Valamit zagyváltam horgászásról, bélyeggyűjtésről meg sok egyéb hasznos időtöltésről, mígnem félbeszakított az öreg:
- Jól van, értem. Afféle hóbort.
Úgy gondoltam, nem értette meg. Ezért még sokáig törtem a fejem, hogy miként tudnám megértetni vele a dolog lényegét. Nem volt könnyű, hiszen én magam sem értettem igazán.
Néhány nap múlva, amikor elmentem hozzá, az állatokat rendezte. Nem nagy lelkesedéssel, de segítettem neki. Utoljára az istállóval végeztünk, s a lovakat nézegettük. Figyelve öregapám lelkesedését, hirtelen beugrott a válasz a kérdésére:
- Látja, nagypapa, ez a hobbi. Magának ez a hobbija. Nekem viszont nem.
Erre csendesen azt mondta:
- Nekem se.
Kérdőn néztem rá. Lassan körbejártatta a tekintetét és csak sokára válaszolt:
- Ez nem hóbort. Ez az életem...
A tekintetére ma is emlékszem, s tudom, igazat mondott. Úgy halt meg, hogy bizonyára soha nem értette meg, mi az a hobbi. Nem is volt rá szüksége soha. Szerencsés ember volt.
Tudom, sok ilyen szerencsés ember van. Akik számára a lótartás, a lótenyésztés nem pusztán hobbi. Ha elfogynak, kenyér nélkül marad a szíjgyártó, a patkolókovács, a bognár, a nyeregkészítő. Ők a főszereplők, akik nélkül nincs igazi előadás. S akik nélkül nagyrészt üres lapokból állna a lovas élet krónikáskönyve. Nélkülük is megjelenhetne évkönyvünk. Készülhetne a hobbilovasok, kedvtelésből tenyésztők, lovas turisták és vendéglátók, s persze a ló iránt érdeklődő tízezrek számára.
Csak nem volna igazi értelme.
- BALOG LÁSZLÓ
