VÉR IMRE:

Kaland a elveszett pónikkal

Az egyik dunakeszi állatorvos leánya – aki régebben lovas tanítványom volt – egy őszi délutánon, telefonon a segítségemet kérte. Őket hívták Fótról, hogy három póni szabadon kóborol. Fót szélén, a kisalagi temető mellett. Be kellene fogni a lovakat, mielőtt a közelben lévő valamelyik forgalmas úton balesetet okoznának.
A lovak méretét nem ismerve, öt különböző kis méretű kötőféket, valamint vezetőszárakat magunkhoz véve az éppen nálam segédkező kis lovasommal, autóval a helyszínre indultunk.
Népes gyülekezet szemlélte a rossz bőrben lévő, 140 cm körüli heréltet és a két 100 cm körüli pónit, melyek közül az egyik kanca, a másik csődör volt. Az érdeklődést még növelte, hogy már a rendőr járőr kocsi is a helyszínen volt.
A heréltet és a kancát pillanatok alatt befogtam, de a kis csődör a bolondját járatta velem. Ahogy megközelítettem, rögtön futásnak eredt. A bekerítés is eredménytelen volt. Mivel kötődött a többi lóhoz, egy udvart kellett keresni, ahová a másik kettő után bemegy, s ott könnyebben célt érhetünk. Ahol álltunk volt is egy megfelelő udvar, de a háziak – sejtve azt, hogy ki a lovak tulajdonosa – elzárkóztak portájuk felajánlásától. Jól el kellett gyalogolni, mire akadt, aki beengedett bennünket. A csődör is bejött, a kaput bezártuk. Élőláncot alkotva, sarokba szorítottuk, ahol azután – kötelet vetve a nyakára – befogtam.
A rendőrök már jóval előbb el akartak menni, de felhívtam a figyelmüket, hogy amíg a lovak nincsenek teljes biztonságban, addig ezt nem tehetik meg.
Ahhoz, hogy a lovak a saját telephelyemre kerüljenek, keresztezni kellett a 2/a nagy forgalmú műutat, melyen nincs átkelő, ráadásul betonozott csapadékcsatorna szegélyezi. Keresni kellett hordalékos helyet, ahol a lovak át tudnak menni. A rendőröket megkértem a forgalom leállítására, a lovakat átvezettük és hazavittük.
Tévedtem abban, hogy másnap úgyis jönnek a lovakért, nem lesz gond velük. Nem jöttek, és ezért, jó gazda módjára, a mozgást biztosítani akartam számukra. A fiam kiengedte őket egy külön karámba, de én – a biztonság kedvéért – a futószárazó ostorral a saját lovaim felőli oldalon helyezkedtem el. Gondolta, ha a kis csődör gazemberkedik, akkor majd az ostorral rendre utasítom.
A saját lovak és a pónik között volt még egy közbülső karám is. Ahogy a pónik kijöttek, a csődör pillanatok alatt felmérte a helyzetet. Fejét és hátát leeresztve, vágtában megrogyva a 80 cm-es karámrúd alatt máris a közbülső karámban volt, majd ugyanazzal a lendülettel, a következő rúd alatt átrohanva, az én lovaim karámjában, ahol két arab herélt és egy arab kanca tartózkodott. Az ostorom semmit sem ért. A lovaim bepánikoltak. A kis vakarcs úgy hajkurászta őket, ahogy akarta. Beszorította őket a sarokba, és két lábra állva, apró elülső lábaival kapálózva harsány csődörhangokat hallatott. Ha úgy gondolta, akkor megállt, megszaglászott egy-két trágyakupacot, majd újra támadásba lendült a karám másik végébe menekült lovak ellen. A póni rettenetesen fürge volt. Hiába próbálkoztak az arabok, nem tudták megrúgni. Pedig a fajtájukban erős alkatúnak számító, állandó tréningben és jó kondícióban lévő lovaim közül, ha egy is el tudja találni, kirepül a karámból. Végül, amikor ismét trágyát ellenőrzött a karám túlsó részén a póni, gyorsan szabaddá tettük az istálló karámba nyíló bejáratát és lovainkat bemenekítettük, az ajtót bezártuk. Többet nem lettek a pónik kiengedve.
Negyedik napon, vasárnap délben telefonáltak a rendőrségről, hogy jelentkezett egy kisebbséghez tartozó hölgy a lovakért. A kapitányságra mentem, ahol egy ezüstmetál Mercedes mellett várakozott az asszony. Megnéztem a magával hozott papírokat, kikérdeztem a lovak külleméről. Mindent rendben találtam. Azt mondta, kiengedik a lovakat legelni, de haza szoktak menni. Azért csak most jelentkezett, mert gondolta, hogy a lovak majd megjönnek ezúttal is.
Két rendőrt kértem a helyszínre, a lova átadásához. A hölgynek pedig mondtam, hogy akiket telefonon a helyszínre hív, hozzanak magukkal kötőfékeket és kötőszárakat.
Kimentünk az istállómhoz. Hamarosan egy nagy ponyvás teherautó érkezett, jellegzetes, éhbérért dolgozókkal, meg egy magabiztos, vastag aranyláncokkal teleaggatott, utasításokat osztogató főnökkel Kötőféket, kötelet természetesen nem hoztak. Elmarasztaltak, hogy nincs rámpa a telkemen – és akkor most miként fogják a teherautóra felrakni a lovakat?
Végül hulladék kötél- és madzagdarabokat kötve a lovak nyakára, megkönnyebbülésemre kivezették azokat a telkemről. Dicséret illeti az előrelátó rendőröket, akik minden lovat a vezetőjükkel együtt lefényképeztek, nehogy a tulajdonosoknak valami utólagos ötletük támadhasson.
Az aranyláncos távozás közben azt mondta a kisgyereknek, aki vele volt:
- Ezeket a héten eladjuk, és veszünk neked nagy lovat.
A szemközti szántóföldön egy - a napokban odahozott - földkupachoz állt a teherautó. A pónikat hosszas küzdelemben, rángatva, verve, a süppedős földkupacról, remélhetőleg nagyobb sérülések nélkül, a platóra cibálták.
A szépasszony az utánjárásomat, telefon- és benzinköltségeimet, a három ló négynapi ellátását, a nem kívánt felfordulást, a pónik testi épségét, és azt, hogy nem okoztak közúti balesetet, 10 ezer forinttal honorálta, majd kertes családi házat érő autójával elhajtott. Megjegyzem, hogy én 15 ezret kértem, de lealkudta.
A dolgokat utólag értékelve rájöttem: ha semmit se fizettek volna, akkor is örülhetek, és szerencsésnek mondhatom magam, hiszen végül is bonyodalom nélkül megszabadultam e díszes kompániától.

(A 2007-es Lovas kalendáriumból)