A 90-es évek első felében sok lovas eseményen vettem rész. A programban mindig szerepeltek lovas bemutatók. A fellépők közül természetesen nem hiányozhattak a csikósok sem. Egyik alkalommal egy köpcös, harminc körüli csikóssal beszélgettem, aki egyébként civilben villanyszerelő és amatőr díjugrató volt. Ez utóbbi akkor derült ki, amikor félszemmel a lovaspályát vizslatva, izgalmas esemény szemtanúi voltunk közösen. A 13-as számú versenyző lova éppen a 13-as akadály előtt gondolta meg magát és hirtelen megtorpant. A lovas az akadály túloldalán landolt. Alkalmi ismerősöm, a csikós-villanyszerelő fiatalember szélesen elmosolyodott az eset láttán.
- Veled is történt valami hasonló? - firtattam.
- Nem. De láttam hasonlót, otthon a közeli lovardában, ahol szinte naponta megfordulok.
- S ez olyan vicces?
- Fenét! Csak a sok tizenhármas számon vigyorogtam. Itt most kétszer, odahaza meg az a gyerek éppen tizenhárom éves volt aznap, mikor elszállt a lóról. Ráadásul eszembe jutott, hogy mit mondott neki Pali bácsi, az edző.
- És mit mondott?
- Jó lesz ez, Béci, csak vidd magaddal a lovat is…!
Nevettünk egyet ezen, aztán még pár percet beszélgettünk, amikor távolabbról felénk integetett az egyik csikós és odakiáltott:
- Gyere, Béci! Nemsokára mi következünk!
Kérdőn néztem a srácra. Először kicsit elvörösödött, aztán szélesen vigyorogva csak annyit mondott:
- Előfordul az ilyesmi…
Aztán elindult a társaihoz, akik körülbelül tizenhárom lépésre lehettek. Fojtogatott a röhögés, úgy láttam most még a bő bugyogó is olyan viccesen áll rajta. S csak azon csodálkoztam, hogy nem péntek volt, hanem szombat. És nem tizenharmadika.
B. L.
